A vélemény nagyon szubjektív lesz, és nem is annyira jogias, magamat is meglepem azzal, hogy a tőlem megszokottnál is jobban elszakadok a pozitív jog elemzésétől, de próbálok mindvégig szakmai maradni. Az adatvédelmi biztos ígérete szerint pár napon belül közölni fogja a jogi véleményét a nyilvánosságra hozatal lehetőségeiről, addig esetleg érdekes lehet más – nem politikai – vélemény is. Ha a biztos ismerteti álláspontját, utána úgyis mindenkit már csak az fog érdekelni. Az ő véleménye biztos nem lesz szubjektív, minden bizonnyal kiegyensúlyozott lesz, az információs önrendelkezési jog és a tág értelemben vett információszabadság melletti érveket is figyelembe veszi, ideértve az állam átláthatóságának érdekét és a tudományos élet szabadságát is. Nyilván többet fog mondani annál, hogy mi van a törvényben, nemcsak azt állapítja meg, hogy valami jogsértő-e vagy sem, hiszen erre bármelyik bíróság is képes lenne. Az ombudsman azért ombudsman, hogy a tisztán jogi állásponthoz hozzátegyen valami értékalapú véleményt is. (Nyilván nem jogi véleményét, hanem ezt az értékek mentén kialakított álláspontot fejezte ki azzal a szimbolikus tettel is, amikor nyilvánosan ledarált egy listát. Szerintem egy ombudsman nem hivatalnok, kicsit olyannak is kell lennie, mint egy civil jogvédőnek: ha kell, figyelemfelhívónak, nem mindig higgadtnak.) Addig is, en attendent a biztos véleményére, gondolkodjunk el egy kicsit!

A szubjektív véleményem egy mondatban: nem vagyok a teljes nyilvánosság híve, de a teljes titokban tartásé sem. Biztos vagyok abban, hogy a különböző – a már nyilvánosságra hozott és a még itt-ott lapuló – listáknak nem mindegyike tartozik a nyilvánosságra, de nem is lehet minden, ezzel kapcsolatos személyes adatot az információs önrendelkezési jog főszabálya alá vonni. A nyilvánosság és a bizalmas kezelés közötti határ holléte korántsem egyértelmű, aki ezt állítja, nagyon egyszerűen látja a világot. Bár a jogelvek és jogszabályok – jól vagy rosszul – jelenleg is kijelölnek egy határvonalat, ez a határvonal nagyon elmosódott. Ez nem helyes. Célszerű lenne pontosítani, ennek első lépése az lehet, ha szakmai érvek hangoznak el. Hát hangozzanak! Íme egy a remélhetőleg sok közül.

A személyes véleményem szerint a nyilvánosság és a nem nyilvánosság határát nem ott kell meghúzni, hogy a nyilvánosságra hozandó adatok alanyaira milyen mértékben gondolunk úgy, mint elvetemült gonosztevőkre. Nem feltétlenül az tehát a megkülönböztetés alapja, hogy valaki besúgó volt-e vagy a besúgókat zsaroló és ugráltató hivatásos alkalmazottja az állambiztonsági szervezeteknek, vagy más. Nem aszerint kell megítélni a nyilvánosságra hozatalt, hogy kit és mivel zsaroltak meg, és ki csinált valami ma már elítélendőt önszántából, mindenféle kényszer nélkül.

A nyilvánosságra hozatal lehetőségét megítélésem szerint annak célja dönti el. Vannak célok, amelyek indokolják az állambiztonsági múlt nyilvánosságát akár személyes adatokkal együtt, és vannak célok, amelyek csak azok nélkül, sőt, olyanok is vannak, amelyek semmiféle nyilvánosságot nem eredményezhetnek, vagy azért, mert az adott cél elérését nem szolgálja a nyilvánosság, vagy azért, mert a cél – még akár ha nemes is – jogi szempontból nem elfogadható. Alapvető emberi jogok nyelvére lefordítva: itt alkotmányos jogok, alkotmányos értékek és más érdekek konfliktusáról van szó. A konfliktus olyan, hogy az egyik csak a másik kárára érvényesülhet, ha az egyiket előnyben részesítjük, akkor a másikat egyúttal korlátozzuk. Nem olyan különleges dolog ez, a jogrendszer igen tekintélyes részében az ilyen konfliktusok feloldását és eldöntését szolgáló szabályokat tartalmaz. Vannak azonban a jogrendszernek olyan rendező elvei, amelyek valamiféle hierarchiát állítanak fel a konfliktusba kerülő jogok, értékek és érdekek között, egyesek mindig kénytelenek meghajolni a magasabb szinten védettek előtt. Valakinek az alapvető jogát például nem lehet önmagában azért korlátozni, mert az illető azt „megérdemli”, csak akkor, ha egy másik alkotmányos jog védelme vagy alkotmányos érték érvényesítése ezt elengedhetetlenné teszi. Ha azonos szinten védendő értékek konfliktusáról van szó, akkor már nehezebb a helyzet, azt kell vizsgálni, hogy a kollízió valódi-e, feloldható-e a konfliktus valamelyik oldalon lévő jog korlátozása nélkül is, ha pedig erre nincs mód, akkor a korlátozás mértéke arányban áll-e azzal, amit a korlátozás eredményétől várunk. Ezt a tesztet jogászoknak nem kell bemutatni, a magyar Alkotmánybíróság külföldi minta alapján, szükségességi-arányossági teszt néven használja másfél évtizede.

Az ügynökkérdésben a személyes adatok védelméhez való jog áll a konfliktus egyik oldalán, a másik oldalon pedig sok minden állhat. A másik oldalon álló érvek a személyes adatok védelméhez való jog korlátozásával elérendő célok. Ezek egy része elfogadható, mások csak megszorításokkal fogadhatóak el, és vannak köztük olyanok is, amelyek nem szolgálhatnak ezen alapjog korlátozásának indokául. Vegyük számba a leggyakrabban elhangzó érveket, célokat, és vizsgáljuk meg, hogy (1) általában elfogadható, jogállami célokról van-e szó, (2) olyan célok-e, amelyek egyáltalán labdába rúghatnak egy alapvető joggal szemben, (3) és ha az előző kérdésre a válasz igen, akkor indokolják-e a nyilvánosságra hozatalt.

Az egyéni múlt megismerése. Ez az, amit sokan információs kárpótlásnak neveznek. Röviden arról van itt szó, hogy a jogállami fordulatot megelőző időszakban a hatalom elszenvedőinek kiszolgáltatottsága igen nagy részben információs jellegű volt: olyanok tudtak szinte mindent róluk, akikről szinte semmit nem lehetett tudni. Az információs kárpótlás igyekszik ezt az egyenlőtlen információs helyzetet egyensúlyba állítani: az, akiről mindent lehetett tudni, megtudhatja, hogy mit tudtak róla, és azt is, hogy ki volt a tudás birtokában. Az egyéni múlt megismerésének van alkotmányos alapja, mégpedig pont a személyes adatok védelméhez való jog adja ezt. Az adatvédelem egyik tartalmi eleme az, hogy mindenki megtudhatja, hogy mi az ő adatainak a sorsa, ki, mit tud róla, és kivel, miért, mikor tudatja vagy tudatta a rá vonatkozó információt. Itt tehát különböző jogalanyoknak ugyanazon joga kerül egymással konfliktusba. Az állambiztonságiak jogai itt korlátozhatóak, de ez a cél a teljes nyilvánosságot mégsem indokolja, hiszen mindenki a saját besúgóit ismerheti meg az információs kárpótlás jegyében, nem mindenki másét. Sőt: nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az információs kárpótlás az áldozatok joga és nem kötelessége, csak akkor élnek ezzel a jogukkal, ha meg akarják ismerni saját múltjukat. Aki ezt nem akarja, nem kényszeríthető rá. A teljes nyilvánosság figyelmen kívül hagyja ezt, hiszen ráerőszakolná az információkat azokra is, akik az egészről inkább nem akarnak semmit sem tudni, nem érdekli őket az, hogy legjobb barátjuk egy másik rendszerben esetleg róluk is tett jelentéseket. Az információs kárpótlást egy levéltári korlátozott nyilvánosság szolgálja, amelyben mindenki megismerheti a vele összefüggő aktákat és neveket, de amely nem engedi meg azt, hogy az aktákat megismerő azt kezdjen a megismert adatokkal, amit akar, hiszen azokat azért ismerhette meg, hogy helyreálljon az egyenlőtlen információs helyzet, és nem azért, hogy bosszút álljon azon, aki vele valami rosszat tett korábban. Az áldozattal megismertethető személyek körét itt az határozza meg, hogy kiknek volt ő maga áldozata.

A jelenlegi jogszabályok részben (!) biztosítják mindezt. Amit pedig ebből nem biztosítanak, az a fentiek értelmében nem pótolható a teljes nyilvánossággal.

A közös múlt megismerése. Nem túl távoli múltról van szó. Olyan múltról, amely mai életünket is meghatározza, akár a magánéletről, akár a közéletről van szó. A magánélet feltárását az információs kárpótlás, a közös múlt feltárását a történelemtudomány működése valósíthatja meg. A ma élők többsége abban az időszakban is élt, amelynek a feltárásáról itt beszélünk. A közös történelemnek ez a része pedig ennélfogva többeket érdekelhet, mint a régmúlt történelme, amellyel sokan talán nem is szeretnének többet foglalkozni, mint amennyit az iskolában muszáj. Ennek a célnak is van alkotmányos alapja. A múltat a tudomány tárja fel, amely az Alkotmány alapján igen nagy szabadságot élvez. Itt tehát az adatvédelem a tudományos élet szabadságával ütközik. A konfliktus feloldása a jogalkotó feladata, mégpedig oly módon, hogy lehetővé teszi a tudományos kutatást és a kutatás eredményeinek bemutatását, de úgy, hogy egyúttal nem veszi semmibe a személyes adatok védelméhez való jogot sem. Nyilvánvaló, hogy mindkét oldalt korlátoznia kell a másik javára. A jogalkotónak ezért olyan szabályokat kell alkotnia, amelyek alapján a tudomány képviselői egyrészt szélesebb körben férhetnek hozzá a személyes adatokat is tartalmazó dokumentumokhoz (itt a személyes adatok védelméhez való jog korlátozásáról van szó), de nem is publikálhatnak mindent, amit az aktákban találtak (itt a tudományos élet szabadságát korlátozza a jog). Hogy a személyes adatok közül mit publikálhatnak, azt egy igen puha szabály alapján kell eldönteni: azokat az adatokat, amelyek a múlt megismeréséhez szükségesek, amelyek nélkül a feltárt történelmi összefüggés vagy bemutatandó esemény nem értelmezhető, vagy másképpen értelmezhető. Aki a történelemben csak mint a tömeg egy tagja kap szerepet, annak kiléte nyilván nem hozható ezen teszt alapján nyilvánosságra, akinek a személye viszont fontos lehet, annak kiléte felfedhető. Hogy ki tartozik az első és ki a második csoportba, nagyon nehéz kérdés, hiszen a bemutatandó történelmi összefüggéstől, eseménytől, és az adatalany ezekhez való viszonyától függ. A történészek – igen terhes – felelőssége annak eldöntése, hogy melyik csoporthoz sorolják a történelem egyes szereplőit, és ez minden esetben egyedi mérlegelést igényel. Nem más mérlegelését, hanem a történészekét. A tudomány képviselőin kívül más nem szólhat bele abba a döntésbe, hogy egy-egy adat nyilvánosságra hozatala szükséges-e egy esemény bemutatásához, vagy sem, ez tudományos kérdés, tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani az Alkotmány szerint kizárólag a tudomány művelői jogosultak.

Itt tehát elképzelhető egyfajta nyilvánosság, ami viszont nem lehet teljes, és a nyilvánosságra hozatal tesztjét a tudományos kutatóknak kell felelősen elvégezniük. Az adatvédelmi törvény egy rendelkezése pedig megítélésem szerint alapot ad az ilyen nyilvánosságra.

A jelenlegi hatalomgyakorlás átláthatósága. A hatalom nem másé, hanem a népé, akik ennek gyakorlását meghatározott időre átadják olyanoknak, akik erre vállalkoznak. Cserébe a nép megkapja annak jogát, hogy a hatalom gyakorlásának módját folyamatosan ellenőrizze, például azért, hogy ha elégedetlen lenne a hatalom gyakorlóival, akkor leválthassa őket. Mivel a hatalom gyakorlói is emberek, az ő ellenőrizhetőségük egyúttal személyes adataik védelméhez való joguk korlátozásával valósítható meg. A korlátozás alkotmányos alapját itt az információszabadság adja. És bár a jelenlegi hatalomgyakorlás átláthatósága személyes adatok nyilvánosságra hozatalát indokolhatja, bizonyos, hogy nem eredményezhet teljes nyilvánosságot. Itt is az adatalanyok helyzete a döntő, de míg az előző cél esetében a múltbéli szerepük alapján lehetett eldönteni, hogy nyilvánosságra hozható-e a múltjuk, addig az információszabadság mint cél esetében az adatalanyok jelenlegi szerepe a döntő, nevezetesen az, hogy a hatalomgyakorlás jelenlegi rendszerében milyen funkciót vállalnak. Ha a hatalomgyakorlásuk megítéléséhez szükséges lehet az elmúlt rendszerbeli életük ismerete, akkor ez az adatuk a nyilvánosságra tartozik, ha pedig jelenleg nem töltenek be olyan pozíciót, amely ilyen nyilvánosságot igényelne, akkor adataik bizalmasan kezelendők. A jelenlegi hatalomgyakorlók magánéletének határai nehezen határozhatók meg, de egészen bizonyos, hogy szűkebben meghatározottaknak kell lenniük, mint az átlagembernek, a jelenlegi megbízatásuk megítéléséhez szükséges személyes adataikat pedig nyilvánossá kell tenni az állam átláthatóságának követelménye alapján. Itt természetesen megint csak egyéni mérlegelésre van szükség: az adatalany jelenlegi pozíciója és annak a múltjához való viszonya kell, hogy a nyilvánosságra hozatalról való döntés alapját képezze.

A hatályos szabályok sajnos csak részben valósítják meg ezt a célt.

A gonoszok megbüntetése. Személyes adatok nyilvánosságra hozatalával büntetni is lehet, ez az alapja minden megszégyenítő jellegű büntetésnek. Jogállamban azonban utólag jogellenessé tenni valamely cselekményt nem lehet, megbüntetni a volt ügynököket és társaikat a jelenlegi jogi keretek között nem szabad. A kötelező nyilvánosságra hozatal azonban mégis egyfajta hátrányokozásként, büntető jellegű szankcióként értékelhető, amely ennélfogva valószínűleg nem állná ki az alkotmányosság próbáját. Amit ők tettek, abban az időben nem volt tilos, sőt, egyenesen elvárt volt, ha nem is a társadalom többsége, de legalábbis a hatalom részéről. Annak a hatalomnak a részéről, amellyel a jelenlegi közjogilag folytonosnak tartja magát. Nem lenne példa nélküli a történelemben az utólagos jogellenessé, így egyúttal büntethetővé tétel, a háborús bűnösök enélkül nem lettek volna utólag felelősségre vonhatók. Csakhogy erre igen kivételes esetben kerülhet sor (jogászoknak: itt a radbruch-i formulára gondolok). Jelenleg azonban nemhogy egyetértés nincs ebben a kérdésben, de senki még csak fel sem meri vállalni azt, hogy ezt a formulát alkalmazva utólag szankcionálja az állambiztonsággal való együttműködést. Így viszont maradnak a jogállami keretek, amelyek elfogadhatatlanná teszik ezt az érvet a személyes adatok védelméhez való jog korlátozására, így ez a cél a labdába sem rúgó érvek kategóriájába tartozik.

A közélet tisztán tartása. Ez a cél a jelenlegi hatalomgyakorlást átláthatóvá tenni akarással és a gonoszok megbüntetésével is mutat némi rokonságot, mégis önálló cél. Olyan szabályok megalkotását kívánja, amelyek eredményeképpen a jelenlegi közéletben nem tölthetnek be szerepet azok, akik korábban ma már elfogadhatatlan dolgokat műveltek, mert az méltatlan, így egyben összeférhetetlen az adott közéleti funkcióval. Ennek is van némi szankciós jellege, de itt a cél mégsem a megtorlás, a büntetés, hanem a méltatlan (de ezzel együtt nem bűnös) személyek távoltartása a hatalomtól. Ez a fajta jogkövetkezménye a múltbéli magatartásnak már elfogadhatóbb az előző pontban említettnél. Teljes nyilvánosságot azonban ez sem igényel. A cél eléréséhez nem kell, hogy legyen egy állandóan nyilvános lista, amelyen mindenki szerepel, az is, aki fontos pozícióra pályázik, és az is aki nem, elég, ha csak akkor keressük meg ezeket a személyeket, amikor egyáltalán felmerül az összeférhetetlenség kérdése az adatalany pozícióvállalása miatt. Erre a jogalkotónak valamilyen eljárási rendet kell kitalálnia, és tulajdonképpen egyszer már ki is találta, ilyesmit csináltak az átvilágító bírák.

Elejét venni a találgatásoknak. Sokan, akik ezt az érvet képviselik, azt mondják, hogy maguknak az érintetteknek lenne jó, ha egyszer és mindenkorra minden nyilvános lenne, senki nem lenne többet zsarolható, lebuktatható, mindenki egyszerre bukna le, és az egészet elfelejthetnénk végre. Kicsit álszentnek tartom ezt az érvet. Ha valaki meg akarja váltani a lelkiismeretét, szabadulni akar a zsarolhatóság terhe alól, majd megoldja ezt saját maga, kiáll a szűkebb vagy tágabb nyilvánosság elé, és mindent bevall. Nem kell ezt a döntést átvállalnia a többségnek (hacsak nem akar szankcionálni, de akkor ez az érv átcsúszik a fentebb tárgyalt érvbe). És mivel ennek az érvnek semmiféle alkotmányos alapját nem látom, nem hiszem, hogy a labdába rúgó érvek közé tartozhatna a személyes adatok védelméhez való joggal szemben.

A felsorolt célok egészen bizonyosan folytathatóak lennének. Láthattuk, hogy vannak közöttük olyanok, amelyek megalapoznak valamilyen nyilvánosságot, de nem a teljeset. A személyes adatok védelméhez való jogon túl íme még két szempont a teljes nyilvánosságra hozatallal szemben:

A besúgók környezetének, családjának, barátainak is joguk van a nemtudáshoz, akár áldozatok voltak, akár nem. Nem biztos, hogy bármilyen indokkal elfogadhatóvá tudunk tenni egy olyan törést valakinek az életében, ami annak a következménye, hogy kiderül, a szeretett édesanyja besúgó volt. Igazságtalan következményei vannak a teljes nyilvánosságra hozatalnak, annál is inkább, mert az csak elvileg teljes, a dokumentum-megsemmisítések miatt valójában csak részleges lehet. Az (ál)teljes nyilvánosság pedig ésszerű indok híján tesz különbséget ügynök és ügynök között, hiszen akinek szerencséje van, és eltűntek a terhelő dokumentumai, megússza az egészet, aki meg esetleg nem volt olyan helyzetben, hogy eltüntessen ilyesmit, az pellengérre kerül.

Összefoglalva: A fenti célok alapján nem szabad eltitkolni bizonyos személyek múltját a nyilvánosság elől, és vannak olyanok, akiknek a múltját kifejezetten híresztelni is kell. De a felsorolt célok közül az elfogadhatóaknak egyike sem indokolja azt, hogy mindenkit egy kalap alá véve mindent nyilvánossá tegyünk. Egy országgyűlési képviselőnek vagy a nyolcvanas évek tévéhíradója valamely szerkesztőjének nem lehet ugyanaz a megítélése, mint a nyugalmazott házmester Béla bácsinak, aki az elmúlt tizenöt évben a macskáit etette. Béla bácsi házából a megfigyelt Ili néninek meg kell engedni, hogy megtudja, mit tett vele Béla bácsi, de ez nem tartozik a nagy nyilvánosságra, szemben a szerkesztő és a képviselő adataival, aki vagy a múltban, vagy a jelenben befolyásolta, illetve befolyásolja a közéletet. Minden egyes nyilvánosságra hozandó adat esetében el kell tehát dönteni azt, hogy milyen célt szolgálna a nyilvánosság, és meg kell vizsgálni, hogy a cél elérése valóban indokolja-e a nyilvánosságot. Természetesen ezeket a teszteket át kellene ültetni a pozitív jogba is, a jogalkotást megelőző lista-közzétevőknek pedig a jelenlegi jogi keretek között kell elvégezniük a megfelelő teszteket. (Van olyan partizán, aki szerintem figyel erre.)

Befejezésül Székely Ivánnak a Fundamentum című folyóirat legutóbbi számában megjelent mondatait idézem, amelyek szerintem nagyon jól kifejezik azt a kilátástalanságot, ami az ügynöktéma gyors megoldását jellemzi: „Akárhol is van a hangsúly, még tizenöt évvel a politikai rendszer megváltozása után is azt látjuk, hogy nem lehet jogilag, etikailag és társadalomlélektanilag egyaránt kielégítő megoldást találni erre a problémahalmazra. Szerencsére a fiatal generáció érdektelensége, az érintettek kiöregedése fokozatosan erodálja e kérdések aktualitását, de – a törvény időbeli hatályának esetleges meghosszabbításától függetlenül – végleges megoldást csak a távoli jövő hozhat, amikor az iratokban szereplő személyek adatai elveszítik személyes jellegüket, elenyészik a kegyeleti jog védőburka is, és történelmi kutatások egyszerű nyersanyagává válnak.”

Szabó Máté Dániel